Már elérhetőek az ELTE TáTK Doktori Iskola évkönyvének tanulmányai!

2007. X. 15.
Némedi Dénes

Előszó

"Nem e bevezető írójának tiszte, hogy méltassa a Szociológia Doktori Iskola teljesítményét, amelyet ez az – sorrendben már ötödik – évkönyv dokumentál. E bevezetőben azt akarom kiemelni, ami az egyes tanulmányokban engem megragadott, számomra fontosnak tűnt. Vállalom, hogy olvasatom egyoldalÚ lehet, és talán nem is mindenben egyezik azzal, ahogy a szerzők olvassák a saját dolgozataikat.

Az, hogy a kötet egy „elméleti” blokkal indul, szokványos szerkesztési megoldás. Nem szokványosak viszont a kérdések, amelyeket ennek a blokknak az írásai felvetnek.

Sik Domonkos gondolkodása az oktatásszociológiából indul ki, de egy fájó alapvető elméleti problémát érint. Többen vagyunk, akik számára elméleti tekintetben Habermas és Bourdieu egyaránt fontos és meghatározó volt, s akik mindig is éreztük e két elméleti megközelítés összeegyeztethetetlenségét. Sik friss és elfogulatlan szemmel lát neki Újra a probléma megoldásának. Dolgozata ugyan nagyobb terjedelemben foglalkozik Habermasszal, de kérdése értelmezhetetlen Bourdieu nélkül: hogyan kell látnunk a pedagógiai kommunikációt, amely (mint azt minden tanár és diák intuitíve tudja) eo ipso nem egyenlő felek közötti kommunikáció? Lehet-e uralommentes a pedagógiai kommunikáció, amelynek sikere ugyanakkor minden elképzelhető uralommentes kommunikáció előfeltétele? Sik válasza (ezt itt nem árulom el) engem sem tanulmánya korábbi vitáján, sem most nem győzött meg teljesen, de gondolkozásának mélységét és következetességét nagyra tartom.

Berger Viktor dolgozatának a műfaja közelebb áll a klasszikus elméleti interpretációs tanulmányokéhoz. Ahogy Sik esetében, nála is arról van szó, hogy első pillantásra egymást kizáró elméleti vonalakat, Bourdieu elméletét és a másfél évtizede nagy nemzetközi visszhangot kiváltó, de nálunk még mindig kevéssé ismert Schulze koncepcióját hasonlítja össze. Éppen Berger korosztálya az, amely e recepciós elmaradást pótolni igyekszik. Ő inkább az érintkezési pontokat és nem az egymással szemben álló téziseket keresi. Magam mindig inkább arra hajlok, hogy arra figyeljek, ami összeegyeztethetetlen két elméletben. Ennek vannak életkori és élettapasztalati okai. Berger törekvése elősegítheti, hogy gondolkodásunk tÚllendüljön bizonyos holtpontokon.

Keller Tamás elméleti állítások empirikus tesztelésének nyaktörő feladatára vállalkozott. Maga az eredmény, tudniillik, hogy „nem lehet megalapozottan azt mondani, hogy a modernizáció folyamatának előrehaladásával lineárisan változna az életminőség társadalmi és személyes dimenziója”, azaz hogy a változás inkább egy U alakÚ görbével írható le, hogy a modernizáció összetett folyamat, amelynek egyes elemei eltérő irányban és mértékben változnak, pontosabb megfogalmazása olyan intuícióknak, amelyekről többször olvashatunk már. A hangsÚly az intuíción van: Keller ugyanis a pontosabb méréssel kísérletezik, s engem elsősorban ez ragadott meg a dolgozatában.

A tudományszociológiai „blokk” egy évkönyvünk korábbi köteteiből ismert vonalat folytat. Király Gábor, Mund Katalin és Gárdos Judit is szerepelt már korábban (mellettük Szabari Verának volt a korábbi kötetekben ilyen jellegű írása). Mindhárom most szereplő dolgozat valamiképpen a tudományos diskurzussal, retorikával foglalkozik. Király és Mund dolgozatának elméleti háttere sok közös vonást mutat. Irodalomjegyzékükben mindketten hivatkoznak Bruno Latourra és aztán külön-külön olyan szerzőkre, akik valamiképpen Latourhoz is kapcsolódnak – arra a sok név alatt szereplő tudománykutatási irányzatra, amely a mÚlt század utolsó évtizedében vált igazán elismertté. Gárdos is utal Latourra, de ő inkább egy hermeneutikai nézőpontból közelít tárgyához. Mindhárom dolgozat empirikus – s egyik sem a szokásos módon az. Közös bennük (Latour!) az „antropológiai” megközelítés: a közvetlen megfigyelés, a részvétel abban a tevékenységben, amelyet elemeznek. Király dolgozatában két dolgot tartok figyelemre méltónak. Egyrészt azt, hogy milyen eredeti módon alkalmazza a „laboratizáció” fogalmát, azaz a tudományos eljárásoknak a „társadalmi” világba való áthelyezését. Másrészt a témaválasztást: azt a diskurzusformát elemzi, amely a tudomány/nem-tudomány választóvonalat relativizálja. Mund a tudománykutatás klasszikus antropológiai eljárását követi, „beköltözik” a laboratóriumba, amelyet kutat. A képek szerepét elemzi a kutatási folyamatban, „vizuális retorikáról” beszél, arról, ahogy a fényképből, filmből adat lesz. A legelemibb és még sokszor nem értett tudományos folyamat vagy átalakítás ez. Gárdos tanulmánya szociológusokat vizsgál szociológiailag. A háttértudás szerepét vizsgálja a szociológiai kutatásban. Kétszeresen is „reflexívnek” kell lennie, hiszen ő maga is szociológus, mint szociológus figyeli meg a szociológiai kutatás előkészítését, másrészt neki magának is van egy (ráadásul az egyik vizsgált csoportéval azonos) háttértudása. Azt az utat választja, amely az egyetlen járható ebben az esetben: megpróbálja rögzíteni azt, amit tapasztal, és nem vész el az önreflexiók magába visszatérő köreiben.

A Fonyó Attila–Tomay Kyra szerzőpáros és Vida Anikó egymástól teljesen függetlenül született dolgozataiban látok egy közös tendenciát. A társadalomkutatás, a szociológia hagyományosan és magától értetődően fogadta el a nemzetállami kereteket, a „szociológus kutassa a saját társadalmát (és ezzel járuljon hozzá a tudomány közös bábeli tornyának építéséhez)” elvet. Ez védhetetlen volt elméletileg, de ma már a kutatási gyakorlatban is változnak a dolgok. Egyre több az olyan projekt, amely valamiképpen „európai” vonatkoztatási kereteket választ (ez Király dolgozatában is fontos mozzanat volt). Az adott körülmények között ez óhatatlanul a normatív elemek erősödéséhez vezet. A normativitás Fonyó–Tomay alapvetően leíró-elemző dolgozatában is jelen van, hiszen a környezetvédő szervezetek-mozgalmak tevékenységét az „EU lehetséges demokratizálódásához” mint értékhez mérik. Vida Anikó dolgozatának első sorai ugyan azt sejtetik, hogy itt egy módszertani kísérletről, egy más európai szintereken már bevált dokumentumelemzési módszer alkalmazásáról van szó. Valójában másról és többről: erős elkötelezettséggel a politikai dokumentumok szokványos fordulatai mögött megbÚvó, sokszor nem is tudatosuló normatív mintázatokat tárja fel. Mint az összefoglalásban írja, egyes nemzetközi (európai) szinten elfogadott terminusok magyar változatának hiánya nem pusztán nyelvi probléma, hanem azt tükrözi, hogy a magyar társadalompolitikai diskurzusban alapvető értékvonatkozások tisztázatlanok maradtak.

A kötet két társadalomtörténeti dolgozata két eltérő megközelítéssel készült. A Varga Istváné a hagyományosabb: a jogszabályokon, a közigazgatási eljárási renden át tárja fel a törvénytelen gyermekek helyzetét. Dolgozata olvastán számomra az volt a legfontosabb tanulság, hogy a hatalmas jogi-közigazgatási anyagban mennyi minden van, ami még feldolgozásra vár. Tamáska Máté dolgozata – ahogy maga is írja a bevezetőben – szokatlanabb témáját és a módszerét tekintve is. Valóban, a 20. század második felének szociológiája alig érdeklődött az iránt a tárgyi világ iránt, amelynek az épített örökség is része. Tamáska „díszletről” beszél dolgozata bevezetőjében. Úgy gondolom, Tiszafüred épített öröksége, utcái és házállománya nem pusztán díszletek, amelyek előtt (a színházi metaforát folytatva) a lényeges cselekmény zajlik, hanem maga elválaszthatatlan a „cselekménytől”, Tiszafüred társadalomtörténetétől. Olvasatomban Tamáska társadalomtörténeti-településszociológiai indíttatásÚ dolgozatát Király Gábornak a kötet „tudományszociológiai” blokkjában szereplő írása mellé állítottam: mindkettőből az derül ki, hogy a „társadalom” sokkal több, mint pusztán az „emberi” komponensek összessége, a tárgyi világ, jelen esetben a házak több értelemben vett összessége. Ez a konklÚzió Királynál tudatos, Tamáska „örökségszociológiája” esetében inkább implicit.

A kötet reménybeli olvasói nyilván sok olyan fontos elemet fedeznek fel a dolgozatokban, amelyek felett átsiklottam. Jó olvasást!"

Némedi Dénes