Új társadalmi szerződés az idősekkel?

tanulmányrecenzió
2009. XI. 3.
John Myles

A nyugdíjba vonulás demokratizálását a 20. század gazdag demokráciáinak nagy eredményei között kell számon tartanunk. A nyugdíjazás a mai értelmében – a munkaerőnek a munka mellőzéséhez elegendő, fölhalmozott nyugdíjazási „vagyon” által ösztönzött visszavonulása – az utóbbi időkig kevesek kiváltsága volt. A múltban az idősebb munkások csoportjai gyakran „vonultak nyugdíjba” elbocsátás vagy rokkanttá válás miatt, de nem azért, mert a munkájuk gazdaságilag fölöslegessé vált volna. Az „idős kor” még az 1960-as években is a szegénység szinonimája volt sok ipari demokráciában. Az elmúlt negyedszázadban mindez megváltozott. Az időskori jövedelmek emelkedtek, a nyugdíjkorhatár csökkent, és a legtöbb fejlett országban elérhető közelségbe került az időskori szegénység megszüntetése.Két fejlemény vezetett ahhoz, hogy a mai idősek egyben olyan nyugdíjasok, akik átlagosan a dolgozó korosztályokétól alig különböző életszínvonalon élnek (OECD, 2001b). A modern nyugdíjazás először is az 1950-es évektől az 1970-es évekig tartó, a második világháború utáni hosszú gazdasági fellendülés által táplált növekvő gazdagság eredménye. A mai idősek azért élhetik viszonylagos jólétben öregkorukat, mert a felnőtt éveiket gazdasági recesszióban és háborúban töltő szüleikhez képest a munkáséveik alatt sokkal jobban éltek. A modern nyugdíjazásnak azonban elengedhetetlen előfeltétele volt, hogy az állami nyugdíjrendszereket megreformálják a második világháború utáni évtizedekben. A növekvő jövedelem önmagában is egyre több, elegendő vagyont felhalmozó dolgozó számára tette volna lehetővé, hogy a pszichológiai leépülés előtt nyugdíjba vonuljon. De – a nyugdíjazáshoz való hozzájutást lényegében demokratizáló – a kötelező és univerzális nyugdíjrendszerek második világháború utáni térhódítása nélkül a „meggazdagodási hatásból” eredő, önkéntes nyugdíjba vonulás még mindig elsősorban a munkás éveik alatt magas jövedelmet szerzők privilégiuma lenne.